"A rombolás áldás, mert ez az egyetlen út az újjáépüléshez."
Vajon mi lehet az oka annak, ha az ember hetek óta ugyanazt álmodja? És annak mi az oka, ha az ember hetek óta azt álmodja, hogy öngyilkos lesz? És mi van akkor ha az ember tényleg meg akar halni? Ezekkel a kérdésekkel bombáztam magam ismét, miközben az ebédlőasztalnál ültem. A füllhallgatómon keresztül hangosan szólt a zene és az asztal alatt az ölemben elhelyezkedő füzetbe rajzoltam. A nekem szánt ételhez hozzá sem nyúltam, amiből gondolom ismét balhé lesz.
-Hope!– dobott meg valaki egy szem sültkrumplival. Unottan körbenéztem, hogy ki akar valami életbe vágó dolgot közölni velem mire tekintetem összetalálkozott Jade kék szemeivel. Szeme erősen ki volt festve és szőke haja most is tökéletesen egyenes volt. Az én fekete pulcsimat viselte ami egyáltalán nem zavart volna ha elkéri tőlem. Hiszen a fekete mindkettőnk számára olyan volt, mint a levegő. Nélkülözhetetlen.
-Mi az?– néztem rá unottan.
-Oda tudnád adni ma estére a személyidet?– mosolyodott el huncutul.
-Miért neked nincs, vagy minek kell?– vigyorogtam. Persze tudtam, hogy mire kell neki, de azt akartam, hogy apa előtt mondja ki.
-Lesz ma egy buli és csak 17 éves kortól engednek be –nézett rám kiskutya szemekkel. Már rájöhetett volna hogy engem nem tud meghatni az ilyennel.
-Jajj, szegénykém! De hármt te még csak 16 vagy. Na most mi lesz veled?– gúnyolódtam. Idegesen rám meredt és biztos voltam benne, hogy legbelül többféle képpen is megölt.
-Ne már, Hope. Attól még, hogy neked nincs életed én miért ne élhetném a sajátomat?
-Ki mondta, hogy ne éld az életed? Felőlem azt csinálsz amit akarsz, oda mész ahova akarsz, azzal akivel akarsz és addig ameddig akarsz! Világos voltam? De én semmiben nem fogok segiteni, mert te sem szoktál nekem. Ez az egyetlen dolog amiben hasonlítunk és csak ez miatt vagyok benne biztos, hogy testvérek vagyunk!– néztem a szemébe, de nem voltam ideges. Kicsit sem. Inkább csalódott. Csalódtam a családomban.
-Bárcsak ne lennénk testvérek, hülye ribanc!– mosolygott és folytatta az evést.
-Abbahagynátok a folytonos veszekedést?– csapott az asztalra Melissa. Sokkal éretebb volt a kortársainál és sokkal szebb is. És az a baj, hogy mindkettővel tisztában volt. Hosszú szőke haját összefogta egy copfba és alig látható, mégis nagyon mutatós sminket viselt. Egy fehér dekoltált polót volt rajta, amire egy sötétkék blézert húzott fel. Olyan volt akár egy díva. És sajnos úgy is viselkedett. Akár modell is lehetett volna. De most sokkal inkább foglalkozott az érettségivel, mint a modelkedéssel- Kezd teljesen elegem lenni belőletek. Most komolyan mi van itt, bolondokháza? Apu segíts már!!-mivel az említett személy percekre rá sem reagált semmire így Melissa kezdett el üvöltozni velünk. Kellemes.
-Apu, apu, apu, apu, apu!!!–mire apu végre ránk nézett a laptopja mögül.
-Mi az Winter?–idegeskedett.
-Én nem Winter, hanem April vagyok!–nevetett vékonyka hangon.
-Én vagyok Winter!–nevetgélt mellette az ikertesója is. Igazából kicsit sem volt vicces, hogy a saját apjuk összekeveri őket, de mondjuk 4 évesen én is biztos nevettem volna rajta.
-Nem igaz, hogy nem hagytok dolgozni! Nem hiszem el! Anyátoknak biztos elment az esze azért hagyott itt titeket! Köztetek nem lehet bírni!–üvöltötte el magát, majd felállt az asztaltól és sietősen elhagyta házat. Utána akartam szólni, hagy anyu nem elhagyott minket, hanem meghalt, de úgy is tudta. De kimondani még mindenkinek fájt.
-Utálok ezzel az emberrel élni. Elhagyott minket és ezek után a bíróság hozzá ítélt minket!–puffogott Megan. Vörös haját még meg sem fésülte és még mindig pizsiben volt. Szemei karikásak voltak, gondolom alig aludt valamit az éjjel. Foghatnánk a kamaszkorra, hiszen akkor mindenki szerelmes és csak egy fiúra gondol és ezért nem birja lehunyni a szemét. De Megan nem volt ilyen. Most kezdte a középsulit, de ha jól tudom ő is olyan, mint én voltam akkor. Láthatatlan.
-Nincs más élő rokonunk úgyhogy a bíróságnak könnyű dolga volt! Seggfej ügyvédek!–bosszankodott már Jade is.
-De azért nektek elég jó dolgotok van itt. Szép ház, szép ruhák, sok pénz–kacagott Melissa.
-Ez az élet, amit most itt leírtál olyan, mint egy ribancé. De várjunk csak az te vagy!–vigyorgott Jade.
-Mindenki magából indul ki–szólt bele Megan is.
És végül mindenki üvölteni kezdett valaki "gumimacikról és egyszarvúkról" valaki "új családot akart" valaki csak "leakarta inni magát" és valaki meg "sürgősen elakart költözni". És én voltam az a valaki aki csendben ült a kavalkád közepén könnyes szemmel és semmi mást nem akartam csak élni!
